mint az első napsugár.., kúszik hajam színébe a keze...
elillant a gondolat. ne haragudj. közbe jött, ami szokott. számolhattam volna vele.
de nem tettem, csak úsztam a zenének hullámain...
előre a két kezed.
át kell vergődnöd az életen. viharokon, szép időben.
'ön egyszerűen mind a kettő'
annyira finom.
annyira szép.
annyira világos.
annyira világtalan vagyok...
egyszerűségében kezdem feldolgozni a világot.
mint valami többismeretlenes egyenletet,
amit nemes egyszerűséggel nem oldunk meg,
sokkalinkább megkíséreljük áthidalni...
ez vajon jelent-e 'problémát'?
vajon jelent-e akármit egyáltalán?
ha elkezdek sétálni egy utcán, ami sétáló,
akkor valami megmagyarázhatatlan okból nem várom a végét.
sőt inkább mászkálok a közepén oda-vissza.
félek a végétől valaminek.
mintha utána nem lenne semmi.
pedig van.
burjánzó nyomor.
különös szaga van az utolsó térkőnek.
a maga szerencsétlenségében merül bele az irtózatos böszme bitumenbe..,
mint egy kiskanál a csokipudingba.
csak az...
ami visszajött