egyéb megszólalók jelentkeznek, hogy belevessék magukat egy amolyan végtelen árba.
buktatókat kutatnak mindennek a fenekén. két kézzel. tapintani óhajt a lehetőség.
zavarossá válik a levegő, értelmetlenné a szélmalomharc és szutykossá a ruhám.
rengeteg emésztetlen gondolat ostromolja a falakat.
nem akarnak bántani, csak te védekezel...
szeretnék mutatni valamit. engedd, hogy mutassak valamit...
a zene olyan,
mint egy kavics az abroncsban.
egy puha kavics
egy óvatos abroncsban...
úgy veszem, hogy túljutottam a hétfejűn.
egyesével mind a hét eszén.
büszkén számolom a kobakokat újra meg újra.
:)
meglehet, hogy az idő hörög itt nekem.
mindenesetre valaki nagyon nincsen jól.
azt hiszem már nincs időm mások nyomorán kotlani.
nekem meg most nincs... de tényleg.
képtelen vagyok itt koncentrálni...
olyan vagyok, mint egy kullancs..,
összetörnek,
eltépnek,
ropognak a csontjaim,
szívem sajog,
s lelkem véres oázisán hal szomjan már a bánat is..,
de én még mindig csak ragaszkodom...
csupán egy dolgot szeretnék elérni..,
hogy azt akard, amit én...
- gondolom
kótyagos fáradtság.
eltűntem. radírral vakargatom a homlokomat.
kik kopnak el előbb?
mosolygós másnapok nyitnak rám minden reggel.
megcirógatják a kedvemet,
és egy csésze elhatározást szolgálna fel..,
egy kopott mágneslemezen, apró betűvel.
szotyoládét köpködök,
miközben öreg bicajomon gyorsaságisnak képzelem magam...
egyszerű kanyarok, elhagyott dugóhúzók és szerelmes pókhálók...
pici minden, mint egy mese első bekezdésében...
régen kopogtattam már.
ennek megfelelően az ajtók is régen nyílatkoztak.
random rányitok magamra, amint a szobában ücsörgök,
és próbálom komment nélkül tűrni a tapintatlanságom.
apropó.., a komment-áll...
régen kopogtattál már.
mindig újra és újra.., ugyanaz a levegő...
valami finom, hűs gondolat csúszik légutamba
minden egyes levegővétel alkalmával..,
simogató gondok,
kór, mely' lassan elemészt...
valamit egész fáradtságosan felhúz az ember,
mint valami sok hónapos órát..,
majd ilyenkor elengedi. el kell engednie.
amaz meg csak kattog, meg kattog..,
és az őrületbe kerget.
hallom.
itt van a fülemben, az agyamban.
aztán a melegre lejár, és a vekker veszettül el kezd tajtékozni.
dobálja magát, mint valami olcsó kivert kutya a menhelyen.
felocsúdsz.
a monoton gerjedelem még a fejedben, de elhalkul lassan...
és mikor megnyugszol.., megint minden kezdődik elölről...
álltam a sorban, mint megannyi élet a kapuig.
bolondos szellők járnak a házak közt. a sarkon kikacsintok, mint valami settenkedő, vagy rettenkedő. pofátlanul alacsonyan szállnak a szagok. kötetlen beszélgetést folytatok egy hallgataggal, és rejtvényt fejtek, de nem jön ki. bosszantó. keveset járok, inkább megyek.., mintsem járok... ugye.
megmondtam.
aminek van értelme az a kettő.
borotvált arccal vicsorogni.
én meg csak álltam a sorban, mint megannyi élet a kapuig.
csak lépkedsz az utca kövén, mint megannyi más napon is.
ugyanazt a levegőt szívod.
meglehet több benne némileg a káros anyag.
vagy éppen kevesebb.
jelentősége elenyésző.
az íz ugyanaz.
az arcod is ugyanaz.
mások arca is ugyanaz.
az út is ugyanaz.
a pad is ugyanaz.
az ugyanaz is ugyanaz...
hiányérzet tölti el az embert, ha számolni kezdi a lépteit.
kevés...
ami visszajött